Béke és tanulás (Kasai Majo 2.)


Kiritsu mester a teáját kortyolgatva figyelte tanítványát. Kasai félig guggoló állásban állt és két maga előtt tartott kezében egy picike lángocska volt. Arcán látszott az összpontosítás. Az erdő egy csendes részén voltak, hogy semmi ne zavarhassa Kasai tanulását.
Hirtelen a láng egy kicsit nagyobb lett. Épp csak felvillant.
-Elrontottad. Megint.
Kasai dühösen engedte le a kezét. Hajnal óta ezt csinálta. A feladat az volt, hogy három órán keresztül kis méretben tartsa a lángot. Eddigi teljesítménye siralmas volt. Maximum egy óra tíz perc volt a legjobb teljesítménye...
- Nem tarthatnék egy öt perces szünetet? Szomjas vagyok...- mormogta a kis boszorkány, majd árgus szemekkel nézett mestere teás csészéjére.
-Majd ha sikerül a gyakorlat. Addig nem. Vedd ezt ösztönzésnek.
Kasai vágott egy hatalmas grimaszt majd elölről kezdte a gyakorlatot.
Így ment ez míg le nem nyugodott a nap. Szerencsére az utolsó próbálkozása egész jó volt. Már csak negyedóra kellett volna és sikerül is. Kasai teljesen elzsibbadt. Boldogságára végre kapott inni, majd segíthetett is összepakolni. Elindultak vissza a faluba. Kiritsu mester ment elöl, aprócska lánggal a kezében. Arra ügyelt, hogy tanítványa keze tele legyen. A lány még nem volt teljesen ura a tűznek. Nem hiányzott most senkinek az, hogy felkeltsék magukra a katonaság figyelmét. Ha tűz ütne ki az erdőben, az hosszú mérföldekre ellátszik és akkor idejönnének ellenőrizni, hogy természetes tűzről van szó vagy tűz varázslók vannak itt.
Miután lepakoltak, mindketten csatlakoztak a falu közepén lévő tűz köré gyűlt lakókhoz. Minden este együtt vacsorázott a falu népe és ha jó napjuk volt énekeltek is. Most is tele volt finom hal és vad sültekkel vagy gyümölcsökkel teli tállal a terület. Kasai azonnal helyett foglalt és rávetette magát az ételre. Egész nap nem evett semmit, csak reggel azt a két gyümölcsöt, amit útközben kapott be.
Nemsokára Kala dugta oda a fejét gazdája vállára. Fújtatott egyet és megnyalta Kasai arcát. Kasai ránézett és nevetve simogatta meg.
-Bocsáss meg Kala, de farkaséhes vagyok. Hogy telt a napod? Játszottál a gyerekekkel?
A gyerekek reggelre nemhogy nem féltek a hatalmas kutyától, hanem ahogy lehetett játszottak vele, simogatták vagy felültek rá. Kala pedig örült, hogy végre rengetegen foglalkoznak vele. Így hát igenlő válaszát jelezve megint megbökdöste Kasai arcát.
-Jól van, kislány.
Hamarosan elkezdődött az éneklés. Többen már befejezték a vacsorájukat, így csatlakoztak a kórushoz. Egy ősrégi dalt énekeltek, a négy elemről. Kasai nekidőlt a mellé feküdt Kala-nak és úgy hallgatta az éneket. Olyan meghitt pillanat volt ez, amit már rég nem élt át.


Tűz vagyok.

Kicsiny lángon égő, békés, egyenletes.
De ha gyűlölettel, vagy szerelemmel locsolsz,
Ha átkarolsz, vagy összemocskolsz,
Égig érő lángcsóva leszek,
Magam körül mindent elégetek,
Pusztítom önnön létem, s téged,
A világot, a mindenséget.
Ha szelíden, kedvesen szeretsz,
Búbos kemencédben égek vajpuhán,
Téli estéken mellém fekhetsz,
Átölelhetsz, becézgethetsz.

Víz vagyok.

Áttetsző és mégis ismeretlen.
Megfoghatatlan, szelídíthetetlen.
Életet adok és bennem élnek,
Szomjat oltó mindig változó formája vagyok
A milliárd éves földi létnek.
Tűző napon hűsítelek, gyermekek kicsiny kezén
Cseppenként hullok alá könnyedén.
Fazékban fővök boldogan,
Illatos záporként táncolok a réteken
Unos-untalan.
Lemosom a vért, a koszt, a gyászt,
Megszentelnek, megisznak, kiköpnek,
A végén a kanálisba löknek.

Föld vagyok.

Testemből csirázik nyögve az élet.
Talpad alatt porladok,
Túrnak, rágnak, gyúrnak a férgek,
Nedves testemmel barna otthont adok.
Hordtam hátamon oly sok vad csatát,
Az emberiség minden bánatát,
Nyögtem jajongva, szisszenve, nesztelen,
És most itt álok, kérlek, építs rám,
Adj magot, feküdj szemcséimre meztelen
Kis kezeddel formálj belőlem várat,
Utat, árkot, gátat,
Használj, de ne bánts!
Hiszen az élethez én is kellek.

Levegő vagyok.

Sóhajok, sikolyok, hangos horkolások
Néma őrzője.
Körbeveszem az összes elemet,
Madarak szárnyát simítom, arcokhoz érek,
Könnyet szárítok, enyhülést hozok,
Mindent hallok, és mindent megértek.
Magadba szívsz, és magamba szívlak,
Utánam kapkodsz riadva a felszín alatt,
Vagy ha rút játékot űz veled a lelked.
Láthatatlan erő vagyok, hát védd magad,
Mert az út végén kiszállok belőled,
S mikor majd hamvaidat a tűz égeti el,
Gyászolóid arcát eső mossa,
Mikor urnádat sercegve befalazzák,
Én akkor is ott leszek  majd veled.

(ezt nem én találtam ki, hanem egy véletlen folytán találtam a neten. Ez ihlette meg a történet második felét, amire napokig nem jöttem rá.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése