Átkok és utálat

Rég nem írtam... nem is volt nagyon miről. Most viszont megint ki kell fakadnom...

Gyerekkorom egyik fontos embere, aki nagyanyám helyett nagyanyám volt, az a dédnagyanyám :D (szép magyar mondat, igaz?) Szegény kórházba került tüdőembóliával. Ráadásul most kiderült, hogy véres a széklete is és ezt nem tudják elállítani. Egy hétig tartó hosszas győzködés után rábeszéltük, hogy ne akarjon hazajönni. Már beszéljük a kivizsgálás módját, mert mozgásképtelen és hatalmas testről van szó(csak 90 év feletti, na. ). ERRE MIT TESZ AZ AZ ISTEN VERTE SEGGFEJ NAGYANYÁM???? Na mit?! Megbeszélte a testvéreivel (a három nagy, aki leszarta az anyjukat...), hogy mindenképp hazaviszik a kórházból és a nagynéném lesz az oka a halálának, bárhol és bármiért is történik meg. Problémám ezzel az, hogy soha nem kezelték rendszeresen, valamint a nagyanyám verte is néha a dédimet. Kérdem én, ha ennyire le se szarják, akkor minek vigyék haza?!? A kórházban legalább megkap minden kezelést, amire mindenképp szüksége van!
Rettenetesen félek, hogy mi lesz vele, mert ő volt az amolyan Fény a sötétségben ember. Mindig mosolygott, tanított és rengeteget mesélt... Tudom, hogy idős, de ha ennyit megtehetünk érte, akkor legalább legyen meg... Tudom, hogy soha nem tudnám feldolgozni, ha elveszíteném... Az, hogy elengedem, az más lapra tartozik.
De ha a nagyanyám miatt hal meg... Soha nem veszem fel a kapcsolatot vele többé és ha kell kiátkozhat, de őt teszem felelőssé.
Ennyi lenne mára...

(Szerintem jövőhét után írok legközelebb, mert jövő héten osztálykiránduláson vagyok Assisiben. Amolyan végzős zarándoklat...)